A gyerekek gyakran sok huncutságra képesek. Főleg amikor fáradtak és már nem lehet bírni velük, de nem hajlandók lefeküdni még késő este sem. A fiam, aki kétévesen is képes volt miszlikekbe aprítani a kedvenc könyveit, egy ilyen hisztis pillanatában találta ki Fezbet manót, aki csintalan és veszedelmes hasonlóságot mutat egy teljesen vak, anorexiás Mikulással, de olykor képes jót is cselekedni.

Fezbet egy huncut manóról ihletődött, aki az egyik éppen pórul járt könyvecske főhőse volt. Tehát új manót kellett kitalálnunk, így új mese született.

Mindahányszor a gyermek valami rosszban sántikált, párommal már tudtuk, hogy a huncut manót próbálja meg utánozni. Ami aranyos is volt addig a limitig, mikor az ártatlan szerepjáték át nem csapott a hisztis ámokfutásba. Ilyenkor, egy idő után, mivel a mi idegeink sem voltak vibránium drótból fonalozva, néha hangosabban rászóltunk a gyermekre, hogy fejezze be, amit művel éppen. De a gyermek elengedte a füle mellett a hangos rimánkodást minden egyes alkalommal.

Történt egyszer, hogy a manó ismét előrobbant szeretett kisfiamból, amikor a legnagyobb hiszti közepedte már kétségbeesésemben ismét rákiáltottam a gyermekre: fejezd be! Legnagyobb meglepetésemre abban a pillanatban abbamaradt az őrjöngés. Csend lett a szobában. Síri csend. Mindenki megdermedt, pedig nem is kiáltottam nagyot. A fiam ránézett, csúnyán, aztán visszakiáltott: Fezbet, Papa! A fiam, életében először visszafeleselt. Fejezd be te! – akarta mondani, de ehelyett a hisztis manónak talált ki egy remek új nevet.
Attól a naptól kezdve még számtalanszor használtuk ezt a kifejezést, ha a gyermeket kellett csillapítani, és szerencsére mindig vidámság és kacagás lett a vége, mert a manó neve hallatán mindenkinek az a pillanat ugrik be: a néma csönd és a feleselő gyermek.